A héten elkezdődött az ovi, ami igazán keserédes érzéseket váltott ki belőlem. Csodálatos napokat töltöttünk együtt kettesben is a kisfiammal, és együtt hármasban is. Sok-sok kapcsolódás, élmény, rengeteg pihenés. Visszanézve a legjobb döntés volt, hogy úgy döntöttem egyáltalán nem dolgozom a nyári szünet egy hónapja alatt, mert valóban nagyon nehéz lett volna megoldani ennyire minimális külső segítséggel.
Tanulva a kezdetekből
Visszanézve máshogy csinálnám a kisfiam első évét is. Nem bánom, hogy úgy döntöttem, dolgozni fogok, fenntartom a vállalkozásom működését, mert rengeteg erőt adott akkor, amikor nem igazán volt miből merítenem.
Cseppet sem volt egyszerű a váltás Nőből Anyává, hiszen éles vágásként szűntem meg szimplán önmagamként létezni.
A várandósság időszakának édes kapcsolódása után a születése után azonnal függőségbe kerültem másoktól. Az első hetekben a létezéshez is fájdalomcsillapítót kellett szednem, mert nem volt egyszerű a szülésem.
Nehéz volt elfogadni, hogy a Férjem már másnap komolyabb előkészület nélkül elmehet bárhová – mint ahogy tettem én is előtte -, míg én azóta is másokkal egyeztetve szervezem az életemet.
Ebből (is) tanulva döntöttem úgy, hogy a nyári szünet valódi szabadság lesz számomra is, hogy ne kelljen szétcincálni önmagamat.
Türelem, jelenlét, feminin minőség
A legnagyobb kihívás az életemben az energiám menedzselése, hogy valóban ott és abban a minőségemben tudjak jelen lenni, amelyik éppen aktuális.
A nyári szünet nagy könnyebbsége éppen ez volt, hogy nem kellett osztódnom, hanem szimplán az Anyai szerepemben élhettem meg a napokat. Na meg persze mellette, mint Nő, Feleség és Nagynéni is élveztem az aktuális kapcsolódási lehetőségeket, de ezek nem ütik olyan szinten egymást, hiszen mindegyik a feminin minőségemet támogatja.
A feminin energia jellemzői pedig többek között a következők: gondoskodó, érzelmes, békés, türelmes. Leföldel, befogad és táplál a finom, könnyed minőségében.
Igen, pont erre volt szükségem! Tápláltam magamat, a családunkat, a közös élményeket.
Ja, és persze időnként jól összevesztünk, és elegünk lett egymásból, mert ez is természetes. Szóval most ne azt vizualizáld magad elé, hogy kenyeret sütöttem hajnalonként, érzelmes mosollyal az ajkamon, miközben a szívemben felerősítettem a hála és a szeretet érzelmét. 😅 Neeem!!!
Néha jól kiakadtam, magamra csuktam az ajtót, és online megrendeltem a másnapi ebédet, mert a főzést még mindig nem szerettem meg. Majdnem sírtam, amikor a végre megtalált babysitter pont azon a héten betegedett le, amikor először jött volna több órára, és le kellett mondanom az edzésemet. Éjszaka tovább maradtam fent, mint ahogy ideális lett volna, csak hogy egy kicsit egyedül nézhessek valami sorozatot és közben nyomkodhassam a telefonomat, hogy aztán reggel megígérjem, ilyet soha többet. 😂 Szóval normális vagyok, relax.
Küldetés vs. Anyaság
Na, és akkor elkezdődött az ovi 21-én. Egyik szemem sírt, a másik meg alig várta, hogy befejezzem az elkezdett szelektálást, mert azt a kisfiammal együtt lehetetlen volt csinálni.
És persze féltem…
Már az utolsó héten egyre erősebben éreztem a nyomást és a feszültséget, hogy mi lesz, ha véget ér a hónapunk? Hogyan fogok visszarázódni a munkába? Képes leszek egy negyedév alatt behozni a bevételt, amire a cégemnek szüksége van? Miről fog szólni a következő kampány?
- Hogyan rázódok vissza, anélkül, hogy átlendülnék a másik oldalra, és türelmetlen Anyává válnék?
- Ér a családunknak annyit a küldetésem megélése, az álmaim megvalósítása, amennyit ez a béke, mint amit most megéltünk??????????????????
Ez a kérdés most is itt remeg bennem…
Olyan szerencsés vagyok, hogy rátaláltam a hivatásomra! Annyira szeretem ezernyi részét a munkámnak! Az írást, a tréningeket, az élő találkozókat, az interjú készítéseket, a szerepléseket, az online konferenciákat, a … mindent is! És tényleg annyira, de annyira hálás vagyok, hogy ez az életem, hogy van egy csodálatos munkatársam, és egy gyönyörű közösség, akikkel egymás útjának a részei lehetünk.
De ér ez ennyit?
És hol van az én happy endem?
Szeretnénk az életünkre úgy tekinteni, mint ami egy ponton majd eléri azt az állapotot, ami tökéletes és fenntartható. Mintha lenne egy hely, ahova meg kell érkeznünk. Egy fejlettségi szintünk, ami már elég jó – és akkor ott maradhatunk boldogan, sikeresen, kiteljesedve.
A social media, de még a Disney is ezt erősíti bennünk.
Csak a “happy end”-ig kell valahogy elbukdácsolnunk, addig jönnek a kihívások, a megmérettetések, de utána boldogan élhetünk.
A közösségi média szereplői pedig ezt a hamis valóságot erősítik bennünk – mintha ők már eljutottak volna oda, ők már most a “happy end”-jüket élik, és ott is maradnak. Persze, aki nyitottabb szemmel jár, meglátja, hogy nekik is vannak nehezebb napjaik, de már az erről szóló posztoknak a végén is ott van a megszokott mosoly, vagy egy újabb fizetett együttműködés, ami természetellenes keretbe teszi a szomorúságukat.
A racionális agyunk tudja, hogy ez nem igaz. De az érzelmi agyunk… óóó!!! Ő aztán beleengedi magát a kedvenc önkritikus történetünkbe, amibe mi beleragadtunk Hamupipőke bál előtti énjeként. És hiába énekelünk reggelenként a kismadarakkal, akkor is ott rekedtünk a padláson, amíg mindenki más önfeledten táncol a herceggel.
A válasz: a dualitás elfogadása
Az elmúlt években egyre mélyebbre ástam a feminin-maszkulin energiában, az időmenedzsmentben és természetesen az önismeretemben. Most éppen egy olyan időszakát élem az életemnek, amit legszívesebben bepalackoznék, mert tele van örömmel, boldogsággal, izgalmakkal, békével.
És ennek szerves része “a f.szom ki van vele, hogy a nagy meleg miatt már hetek óta nem aludtam egy jót” fáradtság, “a stresszelek, hogy hogy fogok egyensúlyozni, mert legszívesebben nyakig belevetném magam a munkába, mert annyira imádom, de közben szeretnék a lehető legodaadóbb Anyukája lenni a kisfiamnak, élvezni a házasságomat, és eljutni heti 4 edzésre” érzés és minden más is. 😄
És ez így van jól.
Az elfogadás olyan szintű békét ad hozzá a negatív ciklusokhoz, ami segít, hogy sokkal könnyebben átáramolj rajta. Nem kell hatékonynak lenni. Néha sokkal lassabban megy, mint gondolod. Időnként már sikítasz (én is sikítottam az elmúlt hetekben párszor, meg ordítottunk a kisfiammal együtt – nagyon felszabadító!), mert nem. Megy. Tovább.
Aztán nagy levegőt veszel, és megpróbálsz 1%-kal kedvesebb lenni magadhoz.
Tudatosítod, hogy meddig tart a maszkulin minőséged, és leteszed, hogy visszakapcsolódhass a feminin energiádhoz.
Milyen finom, amikor lerázod, vadul kitáncolod magadból a feszültséget, aztán este, amikor már minden feladatod végére jutottál leülsz meditálni… hm… 😊
És egy rossz nap után 10 perces hangüzenetet hagysz a barátnődnek, aki nem tudja felvenni, mert Ő se aludt hetek óta, és most is épp felkelt a babája.
Kimondod, hogy ez most sz.r. Akár csak magadnak, és kiírod magadból masszívan káromkodva a naplódban – vagy hangosan káromkodsz, mert az is szuper.
A recept, hogy nincs recept
De kapcsolódás van. 😊 Egymással. A szégyenünk felvállalásával és kikommunikálással. A közös meditációval. A szándékunkban vagy elvárásainkban való egymásra ismerésben.
Ó, Te gyönyörű Nő! Annyira kíváncsi vagyok Rád! Hogy Benned hogy vannak ezek a folyamatok! Hogyan éled meg ebben a maszkulin társadalomban a saját feminin erődet!
Megírod nekem? (csak kattints ide)
Én pedig ígérem, hogy hamarosan jelentkezem egy közös kapcsolódási lehetőséggel is. 🥰 Mert így vagy úgy, de önmagunkat gyógyítva tudunk még többet adni. És együtt haladni ezen az úton – az megfizethetetlen.
Ölelésemet küldöm, akármerre is jársz,
Anna ❤️
